Ayarel Shax

Ayarel viselkedését tekintve visszahúzódó konfliktus kerülő lány.  Ezt leszámítva eléggé vidám, optimista jellem, aki élvezi az életet.
Nem szereti a konfliktusokat, diplomatikus, ám ha a helyzet úgy kívánja, igenis a sarkára áll és megvédi a maga igazát. Nagyon barátságosnak tartja magát, igyekszik nem rosszban lenni senkivel. Nagyon igényli a társaságot, próbál mindig más emberek társaságában lenni.

Középmagas körülbelül 168 cm és elég vékony, de azért elég formás a testalkata. Háta közepéig hulló hullámos, szőke haja van, s világosszürke szeme.
Szereti a nőies, de egyszerű, lezser ruhadarabokat, melyekben szabadon mozoghat. Néha-néha mikor úgy tartja kedve, ékszereket is aggat magára, de általában a la nature módon jelenik meg, ha nincs nagyközönség előtt. A haját ritkán fogja össze, szereti szabadon hagyni.

Volt álmom, volt családom, volt életem. Mindezt elvették tőlem.
2039. február első napján hozott világra az anyám egy szekszárdi kicsinyke korházban. Szőke kislányként néztem a napra, amiből aztán lett a hol egy sötétszőke, hol egy barna hajváltozás. Anyám szerint született apám-utánzatnak teremtettek. A kékes-szürke szemem, a hajam színe, a kicsi orrom és a járásom mind-mind olyan volt, mint neki. Egyedül a stílusom köszönhető anyámnak, hisz apa már 2 éves koromban elhagyott minket valami flancos önmegvalósítás miatt. Anya nem házasodott újra, viszont sikerült teherbe esnie egy ugyan jóképű, de szörnyű pasastól, akinek csodák csodájára, nem kellett se a gyerek, se a nő, se az azzal járó teher – vagyis én. Később kiderült, hogy nem is egy gyerekről lett volna szó – kapásból kettőről. Anya ikreket várt, egy fiút és egy lányt.
Az első pillanattól, amint megszülettek, beléjük szerettem. Anyával közösen adtunk nekik nevet; Brian és Bonnie. Gyönyörű fekete haja volt mindkettejüknek, és csillogó csokibarna szemeik. Messze elbújhattam mögöttük, mint egy szürke kisegér. 10 éves voltam, mikor a világra jöttek. Nem csoda, hisz anya még fiatal volt, mikor engem szült, alig 19 éves. Először azt hittem, szenvedni fog, hogy mindenki elhagyta őt, és magára maradt. De erős nőnek bizonyult, és annak ellenére, amiket átélt, boldog volt. Mi nyújtottuk neki a lelki támaszt, mi voltunk a barátai.
Aztán bekövetkezett a baj. Szörnyű volt, rettenetes. Épp anya munkahelyéről tartottunk hazafelé. Anya zongorista, és egy kedves kis étteremben játszott minden este, és ezen a napon minket is magával vitt. Bár ne tette volna, akkor talán minden másképp történt volna.
A kocsink ezer éves volt, egy rozoga járgány. De anya szerette, és én nem vitatkoztam vele e miatt, nekem is a szívemhez nőtt. Azon az estén esett meg életem sorsdöntő pillanata. Amikor a vasútátjárón hajtottunk át, a kocsi hirtelen leállt, és anya hiába próbálta újra elindítani. Mi megmenekültünk, anya meghalt. A lelkem egy fele levált.
Egy kis város árvaházába helyeztek át minket, a neve Szeged. Szörnyű egy hely volt, már az első megállapításaim alapján is. Az új iskola sem kedvezett nekem. Ugyan rengeteg szimpatikus, kedves gyerek járt ide, de hiába vártak tőlem lelkes, hosszú mondatokat. Keveset beszéltem, napról napra kevesebbet. Az ebédnél egyedül ültem, és rendszerint kifelé bámultam az ablakon. Olyan voltam ezek után, mint a láthatatlan lány. Nem szólt hozzám senki sem. Nem is bántam. Magányra vágytam, úgysem értette volna meg senki sem a gondjaimat.
Bonnie és Brian magukba zárkóztak. Csak én tudtam velük beszélni, senki más az árvaházban. Nekik se voltak barátaik, de ők ott voltak egymásnak. Kívül minden nap barátságos mosoly ült az arcukon, de belül tudtam, hogy mérhetetlen kínokat élnek át. Sokáig minden rendben volt, már vagy egy éve éltünk itt, Szegeden. Ám egy nap újra bekövetkezett egy sorsdöntő pillanat, és nekem végig kellett néznem, ahogy a testvéreimet elveszik tőlem.
Bonnie-t és Brian-t adoptálták, én pedig végérvényesen egyedül maradtam. Két ilyen tündéri gyerekbe könnyű volt beleszeretni, de én kinek kellettem volna? Tudtam, hogy mindenki csak arra vár, hogy betöltsem a 18-at, és végre elmenjek innen, hogy végre kirakhassák a szűröm. De az évek csak nem múltak olyan gyorsasággal, mint hajdan.
Ekkor egy nagy kanyart vett az életem. Kitört a háború...
Sosem nevezhettem magamat tehetségesnek, sosem tűntem ki semmiben a többiek közül, így a háború valamilyen szinten új reményt és célt adott. Beletörődtem abba, hogy testvéreimet sose látom többet. De úgy éreztem muszáj tennem valamit, hiszen nem volt semmi tervem, hogy mihez kezdjek, miután nagykorú lettem. A toborzó iroda nem volt messze az árvaháztól, így egy kissé borongós napon leadtam a jelentkezésemet.

Önkéntesnek nevezett jelentkezésem nem igazán önkéntes, hiszen nem sok választásom volt. Az árvaházból rövidesen úgy is kitették volna a szűrömet, hogy az utcán, vagy valahol máshol dobjam fel a talpamat. Ennél már jobb a katonaság is. Szóval azért vagyok itt.