Tabitha Oswald

Ha pár szóban kellene jellemezni, akkor talán a „kattant szöszi” lenne a megfelelőbb… Hol ilyen, hol olyan. Könnyedén játssza meg magát, hazudik, ha kell, hogy túlélje. Nem enged senkit magához közel, mert nem bízik meg az emberekben, ez az igazság. A felszínen megjátssza magát, hogy cserfes, aranyos, szófosása van és hasonlóak. Nem létező sztorikat talál ki, hogy milyen volt a gyerekkora, a családja. Egy a lényeg: átlagos legyen.
Igazi harcos típus, nem adja fel könnyedén. Ha túl nagy rajta a nyomás, akkor veszélyessé válik.
Tud másokkal együtt működni, igazából az a neki való, hogy senkinek ne tűnjön fel a jelenléte.

175 cm magas, arányos testalkatú, nagyon halvány szőke, szinte már fehér, enyhén hullámos hajú. Az arcáról pontosan a személyisége ellentéte süt le, igazi kis babapofi. Szürkészöld szemek, szép ívű arccsontok, telt ajkak, amik meghazudtolják a lényét. A haját gyakran két copfba köti, és egy fekete hajpántot tesz a hajába. Fiatalabbnak tűnik emiatt a koránál, de őt nem zavarja. A látszatra sokat ad.

Nem tudom hol születtem, azt sem tudom, ki vagyok igazából… Most még is megpróbálom megfejteni. Azt mondják, hogy 17 éves vagyok, és hogy megőrültem. Ezért is tartanak itt, benyugtatózva, lekötözve. Azt mondják, hogy ez hozzá segít az édes álmokhoz. Ez hazugság, nem szoktam álmodni. Néha örülök ennek, néha nem. Néha elképzelem, hogy mi lett volna, ha nem mondok semmit, csak elfogadom úgy a dolgokat, ahogy megtörténnek… Vajon akkor mennyiben lenne más a helyzet? Akkor is itt lennék? Merednék a semmibe, egy szebb jövőről álmodva?
Vagy azt a szebb jövőt élném meg?
Néha, mikor becsukom a szememet, a múltat látom magam előtt... és a múltban elkövetett hibáimat. Ez utóbbiból nincs sok... Csak egy... Az hogy megszülettem... Ez bőven elég volt arra, hogy valakinek felborítsam az életre vonatkozó terveit, és megszabaduljon tőlem.
Az árvaházi papírok szerint 2039 nyarán találtak rám, méghozzá egy Anna Clayton nevezetű nő, aki az árvaház akkori igazgatója volt. Nem igazán volt elragadtatva, hogy még egy éhes szájjal bővült az állomány, még egy életért felelős volt, de nem igazán volt választása. Tudta, hogyha netán híre menne egy csecsemőgyilkosságnak, és a nevét összefüggésbe hoznák, akkor neki annyi lenne. Nem lenne jövedelmező állása, s nem tudna senkit zsarolni. Ez pedig számára létszükséglet volt.
Míg kicsit voltam sokszor kívántam, hogy legyek valaki kedvence. Hogy legyen valaki, aki csak engem szeret. Fogadjon valaki engem is örökbe, hogy elmehessek az árvaházból. Sokáig azt hittem, hogy nekem rossz az árvaházban, hogy mennyivel jobb, ha egy rendes család örökbe fogad, s akkor ott boldog lehetek… Ez nem több, mint egy gyermek naiv álma. A valóság az, hogy jobban jártam volna, ha nem álmodozok, nem sündörgök az igazgató ajtaja előtt, nem szorgalmazom annyira, hogy elhagyjam az árvaházat. Jobban tettem volna, ha meghúzom magam, tanulok, és utána sikeresen boldogulok az életben. Egyedül. Józanul, nem a valóság és az álom között lebegve.
A sok-sok imám és könyörgésem végül meghallgatásra került, s 2052. április 3-án belépett az árvaházba Alex Oswald.
Alex Oswald... Mindenki meglepődött, senki nem tudta mit keres ott. Egyszerűen túl hihetetlen volt, hogy a Clayton árvaház küszöbét átlépje, s egyenesen felém induljon... Olyan volt, mint egy álom. Egy nagyon jó álom, amiből nem akartam felébredni.
Mint kiderült nem is kellett... Egy gyereket akart örökbe fogadni. És én voltam az, aki neki kellett. Örültem, boldog voltam, boldogabb, mint valaha. Nem tudom szavakkal leírni, hogy akkor mit éreztem. Talán egy új és jobb élet kezdetét. A szabadság ízét... És azt hogy valakinek fontos vagyok. Valaki, aki csak engem fog szeretni, ellátni minden földi jóval. Valaki, akinek csak én vagyok a fontos, a kedvence. Végre lesz nekem valakim, akire rámondhatom az iskolában, hogy igen is foglalkozik velem, hogy van egy apukám és vasárnap délután együtt megyünk a parkba és vesz nekem fagyit.
Most utólag belegondolva szörnyen naiv voltam. De... Ott a boldogság mámorában úszva, nem igazán tudtam tiszta fejjel gondolkodni. Hogy miért történt meg olyan gyorsan az örökbe fogadás, miért távozhattam aznap este örökbe fogadó apámmal ki a Clayton árvaházból, s hogy az igazgató nő miért néz olyan boldogan, miért vigyorog gonoszul, és miért... miért... olyan... Nem tudom... Mai napig nem tudom megfogalmazni a rajta látott érzelmeket... Talán elégedett... Igen, elégedett volt, de hogy mivel...? Talán a dolgok alakulásával, talán azzal, hogy végre megszabadult tőlem.
Otthon, új apámmal nem volt semmi gond. Kedves volt, aranyos és szeretett. Meg volt mindenem, amit akartam. Plüss állatok hada, egy kis cocker spániel kutya is várt, egy nagy masnival a nyakában...
És várt még egy dolog: egy új név. Egy saját név, ami csak az enyém volt.
Tabitha Cordelia Oswald.
Attól a perctől én már valaki más voltam. Egy névtelen kis senkiből lettem valaki.
És ezért óriási árat kellett fizetnem...
Eltelt egy év, és mivel nem tudtam mikor születtem pontosan az örökbefogadásom időpontja lett a születésnapom.
Egy éve éltem ott, mikor az a csodaszép álmom, amiben addig léteztem rémálommá vált. Alex Oswald akkor mutatta meg az igazi arcát. Nem ő volt a szőke herceg fehér lovon, ő volt a szörnyeteg, aki elrabolja királylányokat... fogva tartja őket és megtöri őket. És a királylány nem csinál mást, mint tűr csendben és várja a herceget. Aki végül sosem jött el... Nem, a mai világban, már nem érvényesek a régi idők szabályai, itt a királylány a hős, a herceg a szörnyeteg...
Ahogy telt az idő, úgy lett egyre rosszabb a "szörnyeteg-óra". És egyre tovább fájtak a sebek... Vigyázott, hogy ezeknek az óráknak nyoma ne maradjon, vagy ha igen, akkor az kimagyarázta... "Szegény kislányom megcsúszott a fürdőszobában..." "Biztosan elvesztette az egyensúlyát és leesett a lépcsőn" és társai. Végül, egy pont után már nem bírtam tovább... Elmondtam mindenkinek, akiben úgy hittem, hogy megbízhatok. Csalódtam az emberekben. Mindenki elfordult tőlem. Nem hittek nekem...
Alex pedig... Nos, ő tudta, hogy igazat mondok, s ez ellen tenni kellett valamit. Elvitt egy pszichiáterhez, akit lefizetett... Megállapította, hogy elmezavarom van. Ráfogták, hogy azért mert örökbe fogadtak és mivel sokan éltünk az árvaházban, most kiütött rajtam a feltűnési vágy, azért hordok össze ilyen képtelen dolgokat. Az esetleges törések, zúzódások pedig a hallucinációk alatt történt balesetek. Mindenre volt magyarázata, mindenkit lefizetett. Elvégre volt miből.
A naplómat elvette. És lassan már én sem tudtam, hogy mi az igaz, vagy mi nem... Ezt ragadták meg a doktorok és tömtek tele még több nyugtatóval és minden mással, ami hozzá segített, hogy kitisztuljon az elmém és meggyógyuljak. Úgy gondolták, hogy veszélyes vagyok. A társadalomra és magamra is. Nem mehettem többé haza, egy kis fehér, steril szoba lett az otthonom. Új napirend szerint éltem, kábán a sok belém pumpált gyógyszertől.
Lassan rájöttem, hogy úgy juthatok ki, ha megpróbálok aszerint viselkedni, amit elvárnak tőlem. Hazudjak, hogy tényleg hallucináltam, hazudjam, hogy semmi nem történt. Nem bántott, sehogy, csak gondoskodott rólam... Hazudjak, hogy életben maradjak.
Ezt tettem.
Így megkezdődött egy új szakasz. Néha otthon töltöttem a hétvégéket. Alex nem nyúlt hozzám, félt tőlem. Tisztán láttam a szemeiben a rettegést mikor rám nézett. Pedig nem csináltam semmit, csak... nem voltam begyógyszerezve, tudtam tiszta fejjel gondolkodni, fel tudtam mérni a helyzetet, hogy innen mennem kell, minél előbb, mert különben vagy ő... vagy én... A probléma csak azzal volt, hogy ő sajnos nem. A háború kitörésekor nem hívták be. Nem tudom miért... Továbbra is itt rontotta nekem a levegőt, s minél többet jártam haza, annál bátrabb lett és úgy gondolta, hogy ideje felfrissíteni a "szörnyeteg-órákat". Hogy ne ringassam magam hamis biztonságérzetbe, hogy mindig féljek, hogy a szörnyeteg figyel és akarja a királylányt. Nem engedi, hogy mese boldog befejezést vegyen. Nála nem létezik a boldogan éltek, míg meg nem haltak verzió.
Megint hónapokat töltöttem a kis steril szobámba, begyógyszerezve. Még mindig veszélyes voltam, főleg önmagamra. Pedig nem csináltam semmit, csak álmodtam. Álmodtam egy szebb világról, egy szebb életről, egy szebb jövőről. Ha a mostani nem jó, akkor véget kell vetni ennek. Megpróbáltam. Nem sikerült... Sajnos...
Újra otthon, semmi nem változott, csak én. Eldöntöttem. Hős leszek, legyőzöm a szörnyeteget és nem várok a hercegre.
Alex részeg volt, bántani akart. Én megvédtem magam. Nem tudom, hogy került a kezembe a kés. Azt sem tudom, hogyan jutott el végül addig a dolog, hogy a kés mindkettőnket megsebezzen, s a történet végül még is boldog véget érjen. Alex Oswald-ot elvitte a rendőrség, engem a mentő... És hipp-hopp, szabad voltam.
A baleset előtt leadtam az önkéntesnek való jelentkezésemet a hadsereghez. És most eljött az idő, hogy tegyek valamit, hogy az életem jobb legyen. A Sirius program indul, és onnantól kezdve nem vagyok más csak egy újonc a sok közül... És most nem követem el a múltbéli hibáimat. Meghúzom magam és csak magammal törődök. A múltamról meg mélyen hallgatok.

Kiváló lehetőség, hogy kezdjek magammal valamit. És ne a fehér kis szobámba begyógyszerezve öregedjek meg. És itt, még valami hasznosat is tudok tenni.