Mireia Sanchez

Azt tartják rólam, hogy melegszívű, önzetlen és barátságos lány vagyok. A helyzet az, hogy a baleset előtt tényleg ilyen voltam. Voltaképp a baleset is emiatt következett be. Talán még a naivat tenném a jelzők miatt, annak fényében, ami történt.
Most, leginkább az introvertáltság és bizalmatlanság jellemez. Ha tehetem kerülöm az emberi kontaktus, nem szívesen nézek a másik szemébe.
Kerülöm a tükröket, minden tükröződési felületet. Fóbiásan félek, ha meglátnám valahol a tükörképemet. Bár leginkább a saját tekintetemről félek. És az emlékeimtől. Hogy egyszer valaha jobb és szebb életem volt. Nem mondhatnám ezek ellenére sem, hogy félénk vagy gyáva lennék. Hiszen fiatal korom ellenére jelentkeztem önkéntesnek a katonaságba. Ez legalább ad egy célt az életemnek.

Nem tudom, hogy most mit látnak az emberek, ha rám néznek. Nem néztem tükörbe mióta magamhoz tértem Budapest egyik kórházában. Csupán az ablakból láttam egy pillanatra bekötözött, romos testemet.
Ám arról tudok mesélni, hogy milyen voltam régen. Középmagas, kissé vékonyabb az átlagos spanyol nőkhöz, ez apám vére miatt volt. Hajam laza hullámokban hullt alá, színe ébenfekete. A szemem sötétbarna, szinte már az is fekete. Bőröm, kissé sötétebb, ami kimondottan tetszett régen. Egzotikussá tett. Most már nem szeretem. Kitűnök a tömegből. És ez nem jó.
A baleset... Autóbaleset olt. A testem 90%-a megégett, nem is éltem volna túl, ha nem kapok Biotrint. Ugyan, testemet meggyógyította, nyoma se maradt a hegeknek... de még mindig látom magam előtt.
Egykor szerettem a ruhákat minél csinosabban felöltözni. Mára ez a múlté lett. Nem érzem magam kényelmetlenül, ha egyenruhát hordok. Mindenki ilyet hord. Még is, benne motoszkál, hogy takarnom kell magam.
Régen sokat mosolyogtam. Most már nem igazán. Nem vagyok már az a mosolygós kislány, aki egykor voltam. A baleset, és a háború megváltoztatott. Az anyámtól kapott nyaklánc túlélte a balesetet, az olyan dolog, ami mindig a nyakamban van. Még az egyenruha alatt is.

Cala Reona, Spanyolország... Idilli kis spanyol városka a tengerpart mellett. Itt láttam meg a világot tizenhat évvel ezelőtt. Anyával és a nagyival békés hármasunkban éltünk. Egy darabig kérdezgettem, hogy mi van apával, hogy ki ő, miért nincs velünk... És ehhez hasonlók, amit egy kíváncsi tíz éves kislány csak tudni akar. Választ sose kaptam. Csak annyit, hogy majd ha idősebb leszel, megtudod. Elfogadtam. Nem volt okom kételkedni a szavaiban.
Nehéz visszaemlékezni ezekre az időkre. A helyi iskolába jártam, utána a helyi középiskolában tanultam tovább. Biológia-kémia szakirányt céloztam meg magamnak, de... Mint tudjuk az élet közbe szólt.
A tizenhatodik születésnapomra nem Sweet 16-os bulit kértem, mint a többiek, a sok amerikai tini példájára, hanem azt, hogy találkozzak apámmal. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel megpecsételtem a sorsomat.
Édesanyám belement. És elmondta a történetüket. Még fiatalon találkoztak Budapesten. Szerelmük rövid és viharos volt. Anya aztán hazajött Cala Reonába. Eleinte nem tudta, hogy terhes. Aztán kiderült. Apámnak csak később, két éves koromba mondta meg, hogy létezek. Azaz, csak küldött neki egy levelet és egy képet. Nem tudni, hogy apám megkapta-e vagy sem. Magyarul tanulgattam, de komolyan sose foglalkoztam vele. Végül is eljött január 9-e és elindultunk.
Bevallom mai napig nem tudom mi történt. A rendőrség szerint valahol Érd és Budapest között balesetet szenvedtünk. Egy részeg autós nem figyelt, valószínűleg elaludt és lesodort az útról. Egyedül én éltem túl.
Egy hónappal később tértem magamhoz egy budapesti kórházba. Napok kellettek míg eszembe jutott, hogy elindultunk és sose érkeztünk meg közösen anyával. Akkor és ott egy kicsit én is meghaltam. A testemet számtalan seb fedte. Többszörös csonttörést szenvedtem, a gerincem is megsérült. Állítólag sose lettem volna képes járni.
Hisztérikus rohamot kaptam és meg akartam halni. Kitépkedtem magamból az infúziót, amit elértem az ép karommal azt eldobáltam. Törtem, zúztam, nem voltam beszámítható. Leszedáltak. Kómába helyeztek.
Két hét múlva ébredtem. Ekkor következett a következő sokk: megtalálták apámat. Takács Gézát. Egy budapesti étteremlánc tulajdonosa. Behisztiztem újra. Nekem nem ő kellett. Nekem anya kellett. Ezt ki is jelentettem. Nem tetszett neki. Ahogyan nekem se az ő képe. Az pedig főleg nem, hogy mint szülő, beadatta nekem a Biotrint, hiszen akkor még nem voltam meggyógyulva. Ám a csodaszer tett róla. Nyoma se maradt a testemen a balesetnek.
Ezután következett a rehabilitáció, a sok pszichológus, fizikoterápia és miegymás. Napok, hetek és hónapok teltek el. És én még mindig a kórházban voltam. És csak jöttek a látogatók. Apai ágról: a mostohaanyám, a testvéreim, a nagyszülők, unokatesók és miegyebek. Nem akartam látni őket. Nem akartam senkit, csak anyát, és a nagyit, otthon Cala Reonába. Persze, nem engedtek haza. Mint kiderült, a nagyi időközben meghalt. Akkor meghaltam újra egy kicsit, még közelebb sodorva az öngyilkosság felé. Ám Biotrinnel az ember szervezetében kicsit nehéz. Így mikor elkaptam két pletykás nővér csacsogását a hadseregről, a háborúról, és az önkéntességről döntöttem. Megszöktem a kórházból, és leadtam a jelentkezésemet. Útközben, felhasználva apám jelentős vagyonát vettem hamis személyit, így 19 éves vagyok. Semmi akadálya, hogy katona legyek. Ez is egyfajta öngyilkosság. Még eléldegélek pár hónapot, aztán a fronton a szerencse dönt.

Nem akarok apámmal élni. Elvesztettem mindenkit akit szerettem. Nincs miért élnem. Ez a háború legalább annyira jó, mintha öngyilkos lennék. Szóval jelentkezek. Aztán, lehet még is valamire jó leszek.