Wyana Ilysiris

Alapvetően optimista ember vagyok, nehezen jövök ki a sodromból, ha még is előfordul, ott kő kövön nem marad. Bosszantó például, ha megzavarnak olvasás, anime nézés, alvás, valamit fürdés közben.  Ezzel megzavarják az intim szférámat, amit nem valami tűrök jól. Önjelölt kávéfüggő vagyok. ha nem jutok hozzá a megszokott napi adagomhoz, egész nap olyan vagyok, mint egy reumás csiga.. ugyanez vonatkozik a napi, vagy lehetőség szerinti óránkénti cigizésre is, csak akkor nem lassú, hanem idegbeteg, agyérrohamban szenvedő mamuttá válok... Mások szerint intravertált bibliofil vagyok, és a falra másznak ironikus és szarkasztikus humorom, tovább a hirtelen hangulatváltásaimtól. Nem vagyok haragtartó, bár ez valószínűleg flegmatikus személyiségemből adódik. Ha valamit eltervezek, azt meg is csinálom.

Általában nincsenek nagy elvárásaim ruházkodás terén, szeretem a testhez álló, mozgásban nem zavaró göncöket. Szeretem viszont időnként teleaggatni magam nyakláncokkal, fülbevalókkal, hajcsatokkal stb. De ez hangulatfüggő. Hajam vörösesbarna. Szemem smaragdzöld. Csupán egy tetoválásom van: hátul a derekam alján,ami nonfiguratív. Kinézetem miatt, nagyon kapós vagyok a fiúk körében, párat kénytelen voltam saját kezűleg ivartalanítani (majdnem, de azért eléggé fájt nekik.) Kedvelem a sötét, borongó színeket. Úgy általában ennyi.

2033. december 5-én láttam napvilágot egy pécsi kórházban, Amy White néven, de apám halála után megváltoztattam. Sosem tetszett az, hogy "White". Édesanyám szülés közben meghalt, így édesapám nevelt 14 éves koromban bekövetkező halálig. 10 éves koromig balettra, és kortárs táncra jártam Pesten, ott jártam suliba is. Utána először egy nyarat, majd az azt követő éveket kisebb - nagyobb megszakításokkal Kiotóban töltöttem, anyai nagybátyámnál, aki a Japán harcművészetek nagy szakértője. Harcművészeti dojo-ban oktat. Tőle sajátítottam el többek között a kendó, és a nindzsa harcművészetek alapjait, amit, mikor hazalátogattam Kyokushin karatéval egészítettem ki.

Miután édesapám egy autóbalesetben életét vesztette, Kiotóba költöztem végleg, csak a temetésére mentem el. Nagybátyám a gondomat viselte, különböző harcművészeti, és táncos versenyekre járatott, és mikor elég idős lettem, segített még egy saját lakást keresni (a pesti mellett, amit a költözéskor nem adtam el).
Ki hitte volna, két évvel később nagyon is jól jött a pesti kecó, mert a nagybátyám egészségügyi okok miatt felhagyott a harcművészet oktatással. Ezt követően egy cég, Budapestre helyezte át, összekötői munkakörbe.
Természetesen Pesten is folytattam az edzéseket, bár eleinte nehéz volt visszarázódni a magyar főváros nyüzsgő világába.

A kora reggel kezdődő edzés sorozat után a kikapcsolódásra is maradt persze időm, amit a barátaim, de legtöbbször Cathie társaságában töltöttem, akivel párszor (úgy havonta) eléggé lealáztunk minden karaoke versenyen részt venni merészelő szerencsétlent... 18 éves koromban tettem szert Cathie-vel együtt a köldökpiercingjeink-re, ugyanis megbeszéltük, hogy ha nagykorúak leszünk, valami vadsággal ünnepeljük meg...

A gimit elkezdtem, de a folyamatos verseny és edzés mellett döntöttem inkább. Ezért a gimis szerelmek is messze elkerültek. Volt persze néhány ember, aki bepróbálkozott, de szánalomból senkivel nem akartam kezdeni. Magántanulóként megszereztem az érettségit, persze nem túl rózsás eredménnyel. Majd ha már kiéltem magamból mindennemű adrenalin túltengést kijavítom. Addig is olvasok, mint mindig.

Teltek az évek, hol gyorsabban, hol lassabban, mint azt szerettem volna (ez attól függött, épp mennyire vártam egy adott eseményt).
Pesten talált minket 2057 és a háború. Mivel állandó jelleggel magammal rángattam mindenféle táncórákra Cathie-t, aki gondolom, valamiféle viszonzásképp az orrom alá dugott egy önkéntes jelentkezési lapot a 24. szülinapom előtti nyáron. Amit aztán Szeged felé menet ki is töltöttünk.

Mindig is ki akartam próbálni, hogy milyen katonának lenni, és erre a harmadik világháború pont megfelelőnek tűnt. Emellett jó lehetőségnek tartom, hogy tovább edzem a képességeimet.