Maddox Shaw

Szeretem magam abba a hitbe ringatni, hogy vad, rendíthetetlen, független és erős nő vagyok. A valóság az, hogy csak ezzel hitegetem magam. Az állítólagos vadságom, határozottságom, gyakrabban hat gyerekes hisztinek, mint amennyire felnőttes benyomást kelt. De a mai világban, aki nem adja el magát az halott ember. Én pedig szeretek élni, így inkább leszek harcias, akaratos és vad! Akinek meg ez nem tetszik ott az ajtó és mehet oda ahova akar. Mondhatni, hogy ízig-vérig úrilány vagyok, ez pedig rendszerint pimaszságban és dacosságban nyilvánul meg. Vagy a fura keveréke, éppen, amilyen hangulatom van.
Jó, persze tudok kedves és cuki is lenni, de ez ritkább. Van egy fajta céltudatom, ami áthatja az életem minden percét. Mindenesetre szövegelni mindig tudok, mindegy milyen a hangulatom. Az biztos. Tessék, most is a lap szélére nyomorgatom a betűimet, amiben részletezem, hogy milyen is vagyok. Mindegy, vagyok, aki vagyok. Ennyi.

Szép vagyok. Ezen nincs mit ragozni. Gyerekkoromban is tudvalevő volt, hogy szép leszek, ha felnövök. Nem vagyok annyira magas, kábé 168 centi lehetettem, mikor utoljára mértek a suliban. A kilókkal hadilábon állok. Nem akar valaki tíz kilót hozzám vágni? Szóval sovány vagyok. De az utóbbi hónapok miatt ezen nem is csodálkozok. A hajam barna, karamell árnyalata van. A szemem meg zafír színű, vagyis kék.
Ruhák terén imádom a csipkét, a barokkos abroncsos, gótos stílust. Bár ha olyanom van, akkor megfelel egy kinyúlt mackó nadrág, póló, plucsi és egy meleg mamusz. Egy pléd és egy forró bögre kakaó. 16 éves vagyok, változó, hogy épp mihez van kedvem.
Látszik, hogy nemesi felmenőim vannak, szemöldököm szép ívű, soha nem kellett szednem, nem hernyósodott, nem lett soha bozontos. Ajkaim teltek, alapvetően szép rózsaszínek. Orrom kicsi, bájosan hetyke, vonásaim szépek, egyenletesek. Mivel még tinédzser vagyok, még remélhetőleg domborodok ott ahol kellek, bár így sincs sok okom a panaszkodásra.

Oké, tessék. Őszinte leszek. Leírok ide mindent, amit tudni lehet rólam. Nem kell a kínzás ez minden.
Nos, Karina Zilya Chuprova néven születtem Moszkvában. Igen, jól olvasták Chuprova vagyok. Az utolsó élő. Na de mindegy ugorjunk tovább. Biztos tudják, hogy ki volt az apám, de aki nem, annak leírnám: Vlagyimir Choprova ezredes. Azt hiszem ez maguknál ez lenne a rangja.
Tehát, 16 évvel ezelőtt berobbantam a világba, sajna anyámmal mindössze 10 perc adatott meg nekem, mert utána meghalt. A tökkelütött szerencsétlen orvosok nem tudták megmenteni, pedig apám egy rakás pénzt beleölt, hogy magán orvosok és magán ápolók között bújjak ki anyámból, és rengessem meg a világot alapjaiban. A világrengetés még várat magára. De ami késik, nem múlik.
Gyerekkoromat boldogságban töltöttem. Nevelők hada vett körül. Igazából amit kiejtettem a számon, és pénzért megvehető volt, azt meg is kaptam. Ugye mennyire jó gazdagnak lenni? Az volt.
Elit magán iskolába jártam. Korán megtanultam angolul és franciául. Jó tanuló voltam, hiszen szerettem tanulni, minden érdekelt. Kíváncsi kölyök voltam, az egyszer biztos.
Egy nap meg akartam lepni apát, így leléptem a suliból. Otthon gondosan elpakoltam a cuccaimat, hogy apának ne tűnjön fel, hogy haza mentem. A kúriába a hátsó bejáraton mentem be, így nem vehetett észre. Elbújtam apa szobájában, ami pont a kertre nézett. Egy idő után furcsálltam, hogy nem jön be, nem akar délutáni pihenését tartani, olvasni. Sokszor tette ezt. Így kinéztem az ablakon. Pont a kertre nézett, és pont volt szerencsém látni, ahogy néhány katona átvág a frissen vágott gyepen. Rossz érzés fogott el, hiszen apa magasrangú volt, ezek meg itt alig voltak többek egy átlagos tisztnél...
Kifutottam a szobából és pont apába botlottam. Láttam, ahogy kifut minden vér az arcából, amint megpillant. Láttam a szemeimben a rettegést. Éreztem, hogy egy világ dől benne össze, hogy otthon vagyok. Akkor nem tudtam, hogy azért, mert eljöttem a suliból, vagy... Nem tudom. Most már, ahogy felidézem talán azért, mert féltett. Tudta, hogy jönnek a katonák, és azt is, hogy engem nem szabad otthon találniuk. Beterelt a szobámba, aztán betuszkolt az ágy alá, azzal a felszólítással, hogy bármi történik maradjak ott. Bólintottam. Egy utolsó ölelés, egy utolsó puszi és bebújtam.
A következő percek csak foszlányokban van meg.
Kiegészítettem logikával.
A katonák bejöttek. Ez biztos, mert láttam a lábukat. Utána hallottam a hangjukat, apát fojtott hangon beszéltek, nem értettem pontosan miről. Egy-egy szót sikerült megértenem, hogy bocsánat, parancs, gyors legyen. Ebből azt raktam össze, hogy felsőbb utasításra történt az egész, a katonák meg elnézést kértek apámtól, és gyorsan levágták a fejét, hogy ne szenvedjen sokat. A fejlevágást onnan tudom, hogy láttam koppanni a padlón és odébb gurulni. Túl sokkos állapotba kerültem, hogy egy hangot is ki bírjak adni. Végül éjjel másztam ki az ágy alól. Nem néztem apám testének irányába. Az ágy alatt el kezdtem megtervezni a következő lépéseimet. Listát készítettem fejben. Muszáj volt lekötnöm a gondolataimat. Így, mikor már mertem mozogni, igyekeztem a képzeletbeli lista pontjai alapján cselekedni.
1. Mássz ki az ágy alól
2. Fogj egy táskát. Pakolj bele ruhát.
3. Irány a dolgozószoba
4. Kutass!
Jó pár órám ráment, míg végig néztem mindent. A könyveket, a fiókokat. Egyszóval mindent.
Végül elég sok mindent találtam. Az asztal alá bújtam be és úgy olvastam végig mindent. Apám levelét, a végrendeletet, melyben mindent egy Maddox Shaw nevezetű lányra hagy. Három bankszámlát, rajta az örökségemmel. Egy Magyarországon, egy Svájcban és egy Amerikában. Rövid gondolkodást után levontam azt a tök logikus következtetést, hogy apám már előre tudta. Tudta, hogy az orosz elnök elrendeli a kivégzését a fű alatt,  a papírok alapján koholt vádak alapján. Érdekes helyzet állt elő. Vörös parókát tettem az okos buksimra, meg színezett kontaktlencsét. Így hasonlítottam az útlevélben szereplő lányra. Azaz Maddox Shaw-ra. Maddox Shaw. Hozzá kellett szoknom, hogy Zilya vagyok. Biztos voltam abban, hogy keresnek elvégre ez a módszer a megszokott: el kell varrni az elvarratlan szálakat, azaz engem.
A gondok ott kezdődtek,hogy fűtött a bosszúvágy és hirtelen megutáltam az egész világot magam körül. Bolti lopáson kaptak, és hívták a rendőrséget, akik most a katonák voltak. Szerencsére nem buktam le, de helyette megismerkedhettem a moszkvai dutyival. Köszi kihagyom, nem megyek oda vissza, ha nem muszáj.
Mázli vagy nem mázli valami rettentően idős faszi volt az őr, így mikor beterelt, csak becsukta az ajtót, de elfelejtette bezárni. Utána pár perc múlva el is aludt az asztala mögött. Én meg nem voltam hülye, szépen kiosontam és lenyúltam a kulcsot. Ja a szomszédos szobából is kiengedtem a srácot. Ha már ott vagyok, ezen nem fog múlni. Plusz, akkor úgy logikáztam, hogy nem fog beköpni, ha én megyek és ő is jön. Meg reménykedtem abban, hogy társul addig hozzám, míg átjutok Ukrajnába, onnan pedig Romániába. Az orosz határokat nagyon őrizték, több ellenőrző ponton is megállították a buszt, amin utaztam. De szerencsére gond nélkül Bukarestbe jutottam. Ott pedig elszakadtam a sráctól. Erdélybe mentem, az északi részén egy kis faluban töltöttem néhány hetet, majd utána mertem csak átmenni a Magyarországra. Ekkor már nem viseltem a parókát. Már nem voltam orosz felségterületen. Először Debrecenbe, majd Szegedre mentem, ahol jelentkeztem önkéntesnek. Lehet gyerekes, de keresztbe akarok tenni az oroszoknak. Ez meg úgy megy a legkönnyebben, ha az európaiaknak segítek, nem?

Hát nincs sok választásom, nem? Oroszországban köröznek. Szóval ha már így is vérdíj van a  fejemen, akkor már miért ne emeljem tovább a tétet? Maguknak is jobb. Szem előtt vagyok. Meg tudok oroszul. Jó lennék tolmácsnak. Sőt! Kínozni is szívesen kínozok, ha kell. Csak jól járnak velem. Lécci-lécci hadd legyek katona, hadd gyilkolásszak gonyoc oroszokat. Köszike.